Talán...

Ismeritek azt az érzést, mikor egy dologban hibát vétetek és az egész életetekre rányomja a bélyeget ? Amikor gyermek fejjel elkövetsz egy hatalmas hibát és soha nem tudod kijavítani? Mikor éveken át szenvedsz miatta és legszívesebben visszamennél az időben, hogy kijavítsd azt az egy hibádat és boldog lehess ? Ha ez megtörtént veled, most valószínűleg nem vagy a legboldogabb... Hidd el, én  megértem a melankólikus hangulatod, ugyanis velem is megtörtént. Nem számoltam a következményekkel és ostobaságot csináltam... Azóta minden nap minden egyes percében bánom a mérhetetlen ostobaságomat. Sokkal érettebb vagyok azóta, de megoldást nem találtam... Mert erre nincs... Hiába mondja azt mindenki, hogy mindenre van megoldás és, hogy semmi nem lehetetlen, de ha valami egyszer elterjed rólad az egy életre rád nyomja a lényeget. Az én történetem tizenkét éves koromban kezdődött... Tudniillik kövér gyerek voltam... Nem tehettem róla, a családban volt, "Átkozott gének ! " gondoltam akkor. Mindenki csúfolt, én pedig bármennyire erősnek tűntem, sírtam. Mikor senki nem látott sírtam... Mikor megelégeltem az álandó csúfolódást a halált választottam volna megoldásként, de a sors nem könnyítette meg a dolgomat. Eret vágtam, autók elé szaladtam ki, és megpróbáltam megfolytani magam... Természetesen nem jártam sikerrel, mivel a vágást hamarabb vették észre, mint kellett volna az autók gyorsan fékeztek és a fulladási kísérleteimnél is volt mindig valaki, aki keresztbehúzta a számításaim, így hát mást kellett kitalálnom... Tizenhárom éves koromban már kissé alábbhagytak a csúfolódásk, mivel sikerült jó pár kilótól megszabadulnom, de még így sem voltam elég jó. Tovább küzdöttem, de nem használt sokat. Mivel minden időmet a fogyásra szántam a tanulásra egyre kevesebb időm maradt, tehát ez sem volt így valami fényes helyzet. A súlyomat csúfolók mellé jöttek a jegyeimet csúfolók és a szidó tanárok és a szüleim. Egyre rosszabbul éreztem magam, így tizennégy évesen még jobb ötletem támadt. Alkoholmérgezés. Remélem eleget mond ez a szó és nem kell kifejtenem az egész sztorit. Amikor egy kórházi ágyon találtam magam sírtam... Sírtam, hogy nem sikerült, sírtam, hogy milyen naív voltam, hogy azt mertem hinni, hogy legalább ez sikerülni fog... Mikor kijöttem a kórházból természetesen jöttek a további csúfondáros megjegyzések, mint a "rohadt alkoholista" és a "tuti most is részeg" , "mit szívtál te drogos" és a "mit fogsz most csinálni, elvitték a drogdílert" . Először csak nevettem a kitalált történeten, aminek köze sem volt a valósághoz, de már egyre nehezebben viselem. Alig várom, hogy eltűnhessek... Talán nemsokára... Talán...

Prológus

Sziasztok. Ezen a blogon szeretnélek titeket bevezetni egy depressziós lány életébe, milyen is most, és milyen volt, mielőtt ilyenné vált volna ...  A történet nem minden esetben lesz összefüggő, mintha a lány éppen csak kiírná magából a fájdalmát. Éppen csak a pillanatnyi lelki állapota lesz a történetben. Emellett szeretnélek titeket figyelmeztetni, hogy a sztori igaz történet alapján íródott.
***